2009. december 22., kedd

Előszó


Előszó

Úgy éreztem ,mindha egy rosz álom fogságába estem volna,
egy olyanba , amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudot hogy már véged, de a lábaid mégsem mozognak olyan gyorsan.A lábaim mindha egyre lasabban és lassabban engedelmeskedtek volna amint a közömbös tömeg között probáltam utat törni magamnak, a toronyora mutatoja ezemben nem lassult.Könyörtelen hajthatatlan erővel mozogtak előre a vég felé.Mindenek a vége felé.De ez nem álom volt,és a rémálommal ellentétben nem a saját életemért futtotam annál jóval értékesebb megóvásáért száltam versenybe.A saját életem sokkal jellentőséggel birt most.Alice azt mondta, elég nagy a valoszinüsége hogy mind meghalunk.Lehet, hogy a végeredmény máshogy alakulna,ha nem esett volna a vakitó napfény okozta csapdába,csak én rohanhattam szabadon a napfényes,tömegjárta téren keresztül.És ugy tünt nem vagyok elég gyors.Így aztán nem érdekelt,hogy különösen veszélyes ellenség vesz körül.Amint a mutato elérte az egész órát,remegö tunya lábaim vibrálni keztek.Tudtam,hogy elkéstem-ezért örültem,hogy egyvérszomjas lény várakozik nem messze.Mert ha elbukok,egyetlen porcikám se m fogja kivánni az életet.A mutato ujra megmozdult,a nap pedig pontosan az ég közepéröl süttöt le ránk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése